Bori Blogja II.

Bori Blogja 2. Fejezet

Közelgett a kiírt időpont, nagyon vártam, mert szerettem volna már a kislányomat a kezemben tartani és persze azért is, mert az áldott állapot inkább már áldatlanná változott. Hiába voltam fitt mami, az alvás sehogy sem ment. Újra hason akartam aludni, levegőt venni úgy, hogy a tüdőmet éppen nem rugdossa valaki. (Most is rugdossa, csak nem belülről...) Végig aludni egy éjszakát óránként érkező vizelési inger nélkül. (Én kis naív...ugye...) Ha tudtam volna, hogy másért is lehet éjszakázni. Csak azt senki nem mondta el, mert mikor kiderül, hogy terhes az ember lánya, javarészt mindenki boldog, ezért Te is az vagy. De, hogy micsoda embert próbáló dolog egy újszülött ellátása -a maga szépségével együtt-, arról mindenki hallgat. A továbbiakról meg ne is beszéljünk. Na, de elkanyarodtam a tárgytól.

Tehát, a nagy nap előtti időszakban a kismama feladata eljutni NST-re (főleg nyáron nagy kihívás elgurulni valahova úgy, hogy közben ne izzadd rommá magad). Nekem az utolsó alkalommal már nem kellett ezt a kihívást teljesítenem, ugyanis előtte éjjel a nyákdugó távozott és én annyira beparáztam, hogy nagy csomaggal elindultam a kórházba, miszerint én bizony szülni fogok. Nem így lett... Az osztály egyik dolgozója kioktatott, hogy ez nem jelent semmit, részt kellett volna vennem a kismamáknak tartott előadásokon, akkor tudnám. Tessék. Ezt is félvállról vettem. Meg se született a gyerekem, de már másodszor kaptam meg, milyen felelőtlen, felkészületlen vagyok. Mert ugye manapság, aki terhes lesz, azonnal eldob mindent a kezéből, semmi mással nem foglalkozik. Nem jár munkába, nem csinálja a háztartásbeli teendőket, esetleg a fennálló tanulmányait is felfüggeszti (részemről államvizsga szülés előtt 2 héttel). Nem baj, gondoltam talán így is életet tudok adni a babámnak, valahogy felnő egy ilyen anya mellett is. Megvizsgáltak, hazaküldtek.

Aznap este kezdődtek a fájások. Nem az előadásokon tanultam, de elkezdtem mérni a fájások közötti időt. Valahogy végig szenvedtem az éjjelt, aztán reggelre rendeződtek a fájások, 5 perceseknek mértem, indultunk a kórházba...de ismét kidobtak, mert a gép szerint csak 7 perces fájásaim voltak. Viseltem tovább a fájdalmat. Emlékszem még ebéd után elsétáltam a férjemnek cigiért, hátha besegít egy kis séta. Mire hazaértem, már 3 perces fájásaim voltak, ezért mint a bumeráng, visszatértem a kórházba. De a gép...a mindent tudó gép...most sem nekem adott igazat. A dolgozók viszont megszántak, áldásukat adták a maradásra. Én ekkor már iszonyatosan szenvedtem és nagyon fáradt voltam. Átöltöztem, majd odakötöttek a kedvenc gépemhez, s nem történt semmi. Nem sétálhattam, egyedül voltam. Olyan lassan haladt az óra mutatója, mint még soha. Háromszor megvizsgáltak, közben műszakváltás is történt. Én továbbra is vártam, mint a jó gyerekek. Gondoltam vasárnap ki szeret dolgozni, talán hétfőn beindul a meló. Mentségükre szóljon, hogy a tágulás nem igazán akart egy ütemben haladni a fájásokkal. 

Éjfél előtt pár perccel jött a szülésznő. Beöntés, zuhany, kettőt pattogtam a gumilabdán (szerintem megmutatták, hogy ilyen is van), burokrepesztés, apuka megérkezése, fáradtság, kimerültség...nyomjak, ha úgy érzem... de nem érzem, nincs is erőm...nem baj, nyomok, aztán lesz, ami lesz. Káromkodás, töröld a homlokom, ne töröld a homlokom, ne beszélj hozzám...kicsim eltöröd a kezem úgy szorítod. Nincsenek fájások...oxitocin...az sem segít...szedjék ki valahogy!...nagy susmogások... mi lesz velem, káromkodás, csináljanak már valamit! Apuka menjen ki. Vákuum. Két halálsikoly, majd babasírás. A legszebb hang. Aztán az érzés, ami beleég az ember emlékezetébe: a pucér csöpp test a pucér mellkasra kerül...

...félig sírva, félig mosolyogva köszöntöttem a kislányomat: Szia te gyönyörűség!

Aztán a rózsaszín vattacukorfelhőket elhessegette a csecsemős és elvitte őt. Jött a pokol, legalábbis nekem, mert a vákuumnak köszönhetően sok utómunkája volt a nőgyógyásznak. Mint akin átment egy úthenger és utána még kétszer visszatolatnak rá. Ezt éreztem. Rosszabb volt, mint a szülés. De túléltem. Egészségesen, boldogan hagytuk el a kórházat. A szoptatással voltak gondok, de ez egy újabb sztori.

Így 2 és fél év távlatából ez az egész már nem is tűnik olyan horrornak, mint akkor. Nehéz volt, iszonyú nehéz, de megérte. Egy valamit csinálnék másképp. Fogadnék egy nagyon jó szülésznőt, aki minden stációnál ott van mellettem, kiegészíti az én tudatlanságomat, támaszt nyújt, segít. 

Kismamák! Aki teheti, és az első babáját várja, mindenképp keressen fel egyet!

2020. 02. 15.