Otthon szülni, születni évszázadokkal ezelőtt természetes volt. A XX. század ebben gyökeres változást hozott. A születés, a várandósság orvosi felügyelet alá, kórházi körülmények közé került, melynek előnye lett, az egészségügyi biztonság, az azonnali segítség, mint császármetszés. 

Az utóbbi években egyre több édesanya ragaszkodik ahhoz, hogy otthon hozhassa világra gyermekét. A szükséges előírásokat a Magyarországon hatályban lévő 35/2011. (III. 21.) Kormányrendelet szabályozza.

A tárgyi feltételek a 2011/35-ös kormányrendelet 3. mellékletében szerepelnek, a kórházba szállításra okot adó tényezőket a 2011/35-ös kormányrendelet 2. melléklete tartalmazza.

Azonban, milyen az otthon nyugalmában, szeretteink körében, világra hozni a gyermekünket, erről csak az az édesanya tud mesélni igazán, aki mindezt átélte.

Ritával ez év júliusában találkoztam, mikor második gyermekével volt várandós és már a szülés előtti utolsó hetekben jártak kisfiával. Akkor beszéltünk róla, hogy otthon fog szülni és majd szeretnék vele erről beszélgetni.

Azóta már megszületett a második kisfia, eltelt pár hónap, a család is talán összeszokottabb, kialakult a napi rutin is.

Rita egy nagyon kedves, csupaszív nő, akiből első találkozásunkkor is sugárzott a nyugalom, a harmónia és a kiegyensúlyozottság. Nagyon vártam már, hogy kérdezhessek tőle az élményeiről, tapasztalatairól.

Mindenek előtt az első kérdésem, hogy vagytok, hogy telnek a napok a második gyermeked érkezése után?

Köszönjük kérdésed, nagyon jól vagyunk! Kezdünk szépen lassan belerázódni a két gyerekes létbe. Vannak nyilván nehezebb napok is, de az együtt töltött meghitt pillanatok mindig visszacsempészik a csodát a hétköznapjainkba. Hálával tölt el bennünket, hogy immár két szépséges fiúcska szülei lehetünk.

Mivel foglalkoztál az anyaság előtt?

Első kisfiam megfoganása előtt külföldön dolgoztam légiutas-kísérőként egy neves közel-keleti légitársaságnál. A kilépésem után fél évig a még onnan megmaradt kedvezményes jegyekkel utazgattam a nagyvilágban. Többek között eljutottam Új Zélandra is, ami nagy álmom volt; Indiában töltöttem pár hónapot, ahol részt vettem egy jógaoktató képzésen; illetve Nepálban jártamkor elmélyültem kicsit önmagamban egy 10 napos csend-elvonulás keretein belül.

Az anyaság - ahhoz képest, hogy belül már dédelgettem magamban a gondolatot egy ideje - meglehetősen hirtelen és váratlan körülmények között talált rám ebben az utazgatós időszakban. Mikor megtudtam, hogy várandós vagyok, épp Indonéziában, Bali szigetén jártam, egy közeli barátnőmmel közösen tartottunk ott jóga-elvonulást. A tervem eredetileg az volt, hogy a jóga mentén haladok majd tovább itthon is, de érkeztek a gyerekek, így átkerült a fókuszom rájuk.

Mikor és miért döntöttél az otthon szülés mellett? Az első kisfiad is otthon született?

Már nem is emlékszem pontosan mikor és hogyan fogalmazódott meg bennem, hogy otthon szeretnék szülni. Valahogy annyira természetesnek tűnt számomra, hogy ez nem egy vészhelyzet, hanem egy teljesen természetes folyamat, miért is lenne muszáj kórházba menni miatta, így már az első kisfiammal való várandósságom alatt is felmerült bennem, mint egy részemről sokkal szívesebben választott opció. Az akkori élethelyzetem sajnos azonban nem volt ehhez megfelelő. Nem volt elég időm tájékozódni, és épp egy nagyon nagy változás állt be akkor az életembe, ami elterelte a figyelmemet a felkészülésről. Eleve csak az első trimeszter végén költöztem haza külföldről, és akkor még az sem volt biztos, hogy itthon maradok, a várandósságom végére rendeződött el végül szépen lassan az életem. Ráadásul akkor még egy budapesti panel lakásban laktam, ahonnan tudtam, hogy a kisfiam születése után hamarosan el fogok költözni, így nem éreztem azt, hogy a papírvékony falak között, ami úgysem válik hosszú távon otthonunkká, szívesebben hoznám őt világra, mint egy szülőszobán.

Így vele a legegyszerűbbnek tűnő és legkevesebb szervezéssel járó opció lépett életbe: miután elfolyt a magzatvíz és kicsit sikerült átszellemülnöm és ráhangolódnom a szülésre még otthon, a körzetemhez tartozó kórházba ugrottunk be ügyeletben szülni. Szó szerint csupán beugrottunk, ugyanis vele is már nagyon gyorsan és természetesen zajlott minden. Kb éjfél körül értünk a kórházba, hajnali 1:30-kor pedig - az orvos által oxitocin és gátmetszés felajánlása ellenére a kérésemre végül teljesen beavatkozásmentesen - meg is született Áron.

Bevallom, nekem nem is a kórházban szüléssel volt különösebben gondom, inkább azzal, hogy a szülés után minimum 3 napig bent kell lennünk újszülött babámmal egy idegen helyen, idegen emberekkel, ahol mindenféle vizsgálatoknak és idegen kezeknek van kitéve, ahelyett, hogy a szeretteim körében örvendhetnénk érkezésének, a támogatásukkal tudnám ellátni őt, és ismerős közegben regenerálódhatnék. Második szülésemnél pedig már az is fontos szemponttá vált, hogy az elsőszülöttemtől ne kelljen napokig távol lennem.

A felkészülés miként zajlott és mi volt a legnehezebb?

Második alkalommal már sikerült sokkal tudatosabban készülnöm a szülésre, ekkor már biztosan tudtam, hogy ezúttal otthon fogok szülni, főleg, hogy időközben férjemmel sikerült vidéken megtalálnunk a végleges otthonunkat, és tudtam, hogy be is tudunk majd költözni a saját házunkba még a szülés előtt. Szerettem volna, ha szerelmünk gyümölcse a leendő otthonában, a legszeretettelibb környezetben születhetne meg. Érdekes módon az élet is folyamatosan jelekkel erősítette az elhatározásomat, és anélkül, hogy komolyabban utána kellett volna járnom, hogy kiket is tudnék megbízni a szülés-kíséréssel, már jött is az információ egy váratlan ismertségből. A férjemet segédkezni hívták sürgősen egy nappali leparkettázásában, ahol épp otthonszülésre készülve vajúdott egy hölgy, aki nem szerette volna betonon világra hozni gyermekét. Tőle kaptam meg végül az általa választott (és Zala megyében sajnos egyelőre az egyetlen elérhető) bábapraxis elérhetőségét, akikkel már az első trimeszterben fel is vettem a kapcsolatot. Tartottunk egy online konzultációt, ahol bemutatkoztak, és nagyon jó benyomást keltettek bennem, így már ott és akkor el is döntöttem magamban, hogy velük szeretnék szülni. Férjemmel részt vettünk pár hónappal a szülés előtt egy általuk tartott szülésfelkészítőn, ahol személyesen is találkozhattunk velük és amit igen összeszedettnek, tartalmasnak és izgalmasnak találtunk. Ha bármilyen kételyünk is támadt volna, azt is mind eloszlatták, és maximálisan meggyőződhettünk róla, hogy a bábák kezei által kísérve a legnagyobb szakértelmet és törődést kapjuk majd.

Érzelmileg a legnehezebb az a bizonytalanság volt, hogy a várandósgondozás folyamán, illetve a védőnői látogatásokkor, sőt még a családon belül is vajon milyen reakcióban lesz részünk otthonszülésünk tervét említve. Sajnos még mindig nagyon sok negatív hiedelem és téves információ kering az otthonszülés körül, és sokan degradálóan reagálnak egy otthonszülést tervező kismama szavaira, pedig ez egy meglehetősen beszabályozott (véleményem szerint túl is szabályozott) lehetőség, ami egyelőre sajnos csak az alacsony rizikójú várandósok kiváltsága. Tehát abszolút nem arról van szó, hogy bátorság lenne otthon szülni, vagy "kockára tennénk az életünket", mint azt sokan gondolják, mivel az otthonszülések körül is minden a lehető legjobban be van biztosítva. Kezdve azzal, hogy szerződést kell kötni (legkésőbb a 36. hét betöltése előtt) a választott bábákkal; lennie kell egy 20 percen belül elérhető háttérkórháznak, ahol transzfer esetén fogadni tudnak; a kórházat, a háziorvost és a védőnőt is értesíteni kell a tervezett otthonszülésről; illetve általában két bábának is jelen kell lennie a szülésnél. Ami azt jelenti, hogy míg a kórházban csupán egy szülésznő jut az összes éppen egy időben az osztályon vajúdó nőre, itt két szülésznő teljes figyelme is ráirányul egyetlen várandósra, aki ráadásul az esetek többségében annyira jól érzi magát saját megszokott közegében és választott kísérői körében, hogy magától is gyönyörűen tud előre haladni a folyamat, így nincs is szükség nagyobb beavatkozásokra. Ha mégis lenne, abban az esetben, mivel a bábák valójában szülésznők, ez a két elnevezés ugyanis egymás szinonimája, vagyis pontosan ugyanabban a képzésben részesülnek (ezt sajnos úgy tapasztaltam, hogy még a szülés körüli egészségügyi dolgozók közül sem tudja mindenki), így minden esetleges történésre fel vannak készülve/készítve. Egyedül a császármetszést nem végezhetik el, ami otthonszüléseknél egyébként is nagyon kis százalékban válhat szükségessé, ez esetben is ezt a bábák időben jelzik, és bármikor megvan a lehetőség a kórházba menetelre.

Logisztikailag és fizikailag a legnehezebb az volt, hogy Zala megyében még mindig nem találni olyan neonatológust, aki hajlandó lenne házhoz jönni otthon született kisbabához a kötelező 24 órán belüli vizsgálatra, így sok kismama kényszerül az első napon a gyermekágyból autóba ülni és saját maga elvinni újszülött gyermekét a vizsgálatra.

Mindkét gyermekemet kórházban hoztam világra. Én nem éreztem volna elég magabiztosságot, önbizalmat ahhoz, hogy otthon szülessenek meg a gyermekeim. Az ösztönöm hangját sem hallottam akkor, és nagyobb biztonságban éreztem magam a kórház falai között az orvosok, szülésznők, ápolók mellett. Te honnan, és miből merítettél erőt és magabiztosságot?

Mindig is lenyűgözött az a természetesség és egyszerűség, ahogyan az állatok meg tudják szülni utódaikat, és amilyen csodás légkört teremt ennek az eseménynek a szemtanújává válni. Emellett tudtam, hogy nem is olyan régen még nem voltak kórházak és minden nő otthon szült, a szerencsések köré pedig jutott olyan ősi szakértelemmel és tapasztalattal rendelkező bábaasszony, akinek a kisujjában és vérében volt a szülés. 

Arra is rájöttem időközben, hogy valójában minden nőben megvan ez az ősi tudás és ösztönös erő, csak elő (vagy vissza) kell csalogatni azt.

 Nagymamám is sokszor mesélte nekem, hogy az ő édesanyja, vagyis az én dédnagymamám 11 egészséges gyermeket hozott világra, minden probléma nélkül, bábák segítségével. Vagyis nem is olyan régen, pár generációval ezelőtt ez még teljesen természetes volt, nem is volt más lehetőség. És bár örülök, hogy például ma már létezik a császár, ami tud segíteni szélsőséges helyzetekben, de nagyon elszomorító az a tény, hogy manapság már különösebb indok nélkül is alkalmazzák, úgymond "feleslegesen", ezáltal akaratlanul is megfosztva a nőket a bennük lakozó elemi erővel való találkozástól, ami épp azt az önbizalmat és magabiztosságot adhatná meg nekik, amit te is említettél a kérdésedben.

A mai világban még sajnos sokan a félelmeikből indulnak ki, és a lehetséges rossz kimenetelekre akarnak felkészülni, azt gondolják: "de mi van ha bármi történik?", pedig valójában lehetetlen minden eshetőségre bebiztosítania magát az embernek.

Megértem, hogy vannak nők, akik a kórházban nagyobb biztonságban érzik magukat, és amondó is vagyok, hogy ők bátran szüljenek is ott, hiszen gyönyörű szülésélményekkel lehet ott is gazdagodni. Nekem is nagyon szép emlék lett az első szülesemből, ami még kórházban zajlott. Viszont fontosnak tartom megjegyezni, hogy kórháza és személyzete válogatja, hogy milyen hozzáállást tanúsítanak általában a nők iránt és a szülés iránt, és ez nagyon nem mindegy. Érdemes ennek előtte utánajárni és tisztában lenni azzal, hogy mi mit szeretnénk, és milyen beavatkozásokra mondhatunk nemet. Sajnos nagyon elrettentő történeteket is hallani, ami miatt ma már sok nő egyáltalán nem is bátorságból, hanem pont hogy a kórháztól való félelméből fakadóan választja az otthonszülést.

Nagyon fontos dolognak tartom még lehetőleg olyan segítőket magunk köré gyűjteni, akik támogatni tudnak elhatározásunkban. Nekem a férjem volt az, aki már a kezdetektől maximálisan támogatott a döntésemben.

Azt kívánom minden nőnek, hogy merjen hallgatni a belső hangjára és bízni abban, hogy a szülése körül minden a lehető legjobban fog alakulni, akár otthon tervez szülni, akár kórházban, hiszen a testünk erre lett kitalálva.

Kik voltak jelen, kik támogattak a vajúdás alatt?

Nem tudtuk előre pontosan, hogy kik és hogyan tudnak majd jelen lenni a szülésnél, csak találgatni tudtunk. Annyi volt csak biztos, hogy én itthon fogok vajúdni, a férjem pedig vagy mellettem lesz és végig támogat, vagy a nagyobbik fiunkra kell közben valahogy felügyelnie, aki nem tudni, hogy ébren lesz-e egyáltalán a szülés alatt.

A bábák közül sem tudtuk, hogy hármójuk közül (ugyanis ebben a praxisban hárman dolgoznak) épp melyik kettő bába tud majd eljönni hozzánk az adott napon.

Egy ideig nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy milyen A, B, C tervünk legyen a szülésre, de végül rájöttem, hogy képtelenség kitalálnom minden lehetséges forgatókönyvet, így a várandósság végefelé mindent elengedtem és rábíztam magam a sorsra.

Végül a pici babánk a lehető legtökéletesebb verziót választotta magának: akkor indult útnak, mikor anyukám is épp itt volt nálunk látogatóban pár napig, így ő tudta őrizni a nagyobb fiunk álmát, míg a férjem végig ott lehetett mellettem és segédkezett a szülésnél. Mivel nagyon gyorsan haladt ez a második szülesem is, így hozzánk végül csak egy bába tudott kiérni.

Én úgy gondolom azonban, hogy ez így volt a legjobb, és utólag nem is kívántam volna több vagy kevesebb embert magam köré.

Elmesélnéd a szülésélményedet?

Nagy örömmel! Csodálatos élmény volt és egy gyönyörű családi ünnep kerekedett belőle.

A 40. hét plusz 6. napot megelőző este a férjemmel lefekvés előtt már várakozó üzemmódban ugyan, de még gyanútlanul kémleltük az eget. A csillagok valahogy ragyogóbbnak és fényesebbnek tűntek az égen azon a bizonyos újholdas éjjelen. Férjem még egy hullócsillagot is látott elsuhanni, át is futott rajta a gondolat, hogy ez talán egy előjel lehet.

Hajnali fél 3-kor ébresztett bennünket a másfél éves fiunk és mivel még szoptatom, ennek segítségével próbáltam visszaaltatni, de furcsa érzésem támadt közben, elkezdett a hasam is "görcsölni", így végül a férjem altatta őt vissza. Kezdtem gyanakodni, hogy ezek összehúzódások lehetnek, egy órán át figyeltem őket, be is álltak szépen 5 percenkénti 1-2 perces hosszúságúakra. Anyum, mint említettem, itt volt nálunk látogatóban, így fel tudott jönni a hálónkba a fiunk mellé, mi pedig a férjemmel lementünk a nappaliba.

Férjem elrendezte a terepet és gyertyákat gyújtott nekem, én pedig teljesen belemerültem a vajúdásba. Világosodott már, de a gyertyák fénye nagyon meghitté tették a szobát. Próbáltam átszellemülni és megtalálni a legjobb pózt a vajúdáshoz, végül a legkényelmesebbnek az bizonyult, ha leereszkedtem a földre törökülésben egy padlóra kiterített jógaszőnyegre a kanapé mellé. Egyre erősödtek az érzetek, férjem ekkor már helyet foglalt mellettem, masszírozta a hátam az összehúzódások alatt, szoríthattam a kezét, csodálatos támaszom volt. Erőt sugárzó jelenlétével tartotta a teret számomra végig, immár második alkalommal, mivel az első, kórházi szülesem alatt is végig ott volt velem, azt az érzetet keltve, hogy együttes erővel hoztuk világra gyermekeinket.

A bábánk a kitolási szakasz előtt nem sokkal érkezett meg. Nagyon tapintatosan lépett be a szobába, csendben letelepedett a nappalinkból a hálóba vezető lépcső alsó fokára, és onnan figyelt bennünket. Nem avatkozott közbe, nem kezdett el kérdezősködni vagy vizsgálódni, csupán figyelte, ahogyan a férjemmel az oldalamon próbálom meglovagolni az egyre erősödő hullámokat. Ez hihetetlenül jól esett nekem, azt éreztette velem, hogy bízik bennem, és tudja, hogy képes vagyok akár egyedül is megszülni, de ő ott van egy karnyújtásnyira, ha bármikor szükségem lenne rá.

A kitolási ingerek közepette az egyik kezemmel a férjem, másik kezemmel a bábám kezét szoríthattam. A magzatvíz egy része hirtelen kirobbant belőlem, a többi pedig finoman folydogált tovább. Kicsit zöldes színű, vagyis mekóniumos volt, de ma már tudni lehet, hogy ez önmagában nem jelent veszélyt.

Reggel 6 óra 9 perckor - az összehúzódások kezdetétől számítva mindössze 3 és fél óra leforgása alatt - ki is bújt a kisbabánk, Teó, és bár nem voltam túlzottan hangos vajúdás közben, nem is fogtam vissza a hangomat, nagyobb fiunk így is átaludta az egészet. Pontosan fél órával a kisöccse születése után ébredt fel, nagymamájával pedig már jöttek is le hozzánk, hogy megnézhessék az új jövevényt.

A méhlepény megszületését segítette, hogy nem sokkal később már mindkét kisfiam vígan szopizott rajtam. A mellkasomon keresztül nézegették egymást, a nagyobb megsimította a pici fejét és egymáshoz ért a kis kezük. Ezt a pillantott sosem felejtem el (ez lett megörökítve a képen is, amit csatoltam magunkról).

A köldökzsinór egy órával a szülés után lett elvágva, meg is csodálhattuk, akárcsak a méhlepényt, amit a bábánk lemosott és betett egy általunk előre kikészített tárolóba. A méhlepényt, áldásos munkájának adózva, egy Teónak szánt fa alá fogjuk elültetni.

Apukám és nővérem is megérkeztek hozzánk még a szülés napján látogatóba, így a férjemmel mi el tudtunk picit vonulni hármasban lepihenni és ismerkedni újszülött fiunkkal, míg a nagyobbat a legjobb hangulatban és társaságban tudhattuk a családunk többi tagjával.

Így vált hát augusztus 8-a, második kisfiam születésének napja, egy ilyen szépséges és meghitt családi ünneppé számunkra.

Hatalmas boldogság, hogy a saját szeretet-terünkben, otthonunkban, a nappalink padlóján születhetett meg Teó. Azóta is sokszor, mikor belépünk vele a szobába, mondogatjuk neki, hogy itt jött világra.

Mit tanácsolsz azoknak az édesanyáknak, akik most tervezgetik, hogy otthon szeretnének szülni?

Elhatározásukban legyenek kellően erős motivációval meggyőződve, és tájékozódjanak időben lehetőségeikről, illetve a szükséges teendőkről. Érdemes akár már a várandósság legelején felkeresni a bábákat, akiket kísérőjükként szeretnének majd felkérni, mert manapság egyre többen választják ezt az utat, de sajnos még túl kevés hivatásos bába van az országban, így hamar betelhet a kapacitásuk.

Szívből kívánom ezeknek a nőknek és hozzátartozóiknak, hogy ők is megtapasztalhassák a szülés/születés természetességét és meghittségét, amit a mi családunk is átélhetett az otthonszüléssel.

Kívánom a nőknek, hogy ébredjenek rá velük született teremtő erejükre, merjenek kiállni önmagukért és gyermekeikért, követni azt, amit a szívük diktál és ami szerintük a legjobb lehet családjuk számára.

Mesélnél a szülésre bocsátó ünnepről?

Nagyon kedves témát hoztál fel ezzel a kérdéssel. A szülésre bocsátó ünnep egy olyan csoda, ami minden nőnek járna legalább egyszer az életében. Ez sokkal több egy szokványos babaváró bulinál, sokkal mélyrehatóbb és meghatározóbb élményt tud nyújtani mind a várandós nőnek, mind a résztvevőknek. Egy olyan esemény, ahol a várandós kismama szeretett nőtársai körében, egy bensőséges közegben legalább néhány órára megállhat, magára és a benne növekvő életre fókuszálhat, lelkileg felkészülhet a szülésre, illetve igazán kényeztetve és különlegesnek érezheti magát. Különböző számára kellemes, teljesen egyénre szabott programelemeket lehet beiktatni egy ilyen összejövetelbe, ami egyben egyfajta beavatást is ad neki ahhoz az úthoz, ami az anyasággal vár rá. Életre szóló emléket lehet vele szerezni a nőknek, és olyan támogató energiával ruházza fel őket, amiből akár a szülés alatti legnehezebb pillanatokban is tudnak majd táplálkozni.

Volt szerencsém idén nyáron egy csodálatos női körben Zágoni Bettinától tanulni ennek az ünnepnek a megszervezéséről. Ezen az eseményen még várandósan vettem részt, így magamon is megérezhettem az ebben a rítusban rejlő mélységes erőt. Szívesen tartanék ilyen eseményt bárkinek, aki szeretné meglepni magát vagy ismerősét egy ehhez fogható csodálatos élménnyel.

Ha van olyan édesanya aki érdeklődik a témával kapcsolatban, megkereshet a kérdéseivel?

Természetesen! Szívesen veszek minden megkeresést, nagy szívügyemmé vált a szülés, különösen az otthonszülés, illetve a nők ősi erejének a felélesztése. Szülésélményeim hatására el is határoztam, hogy a későbbiekben dúlaként fogok majd a nők segítésével megpróbálni hozzáadni a társadalom boldogabbá tételéhez. Hiszem, hogy a nőkben lakozik egy olyan elsöprő erő, ami képes rendkívüli pozitív változásokat beindítani a világunkban, kezdve egészen a születéstől.

Köszönöm a kérdéseidet és hogy megoszthattam a történetemet!

Elérhetőségeim:

dominikrita@gmail.com

+36304056638

vagy Facebookon is megtalálható vagyok